2014.07.25.
17:17

Írta: czider88

"Boldog a feledékenyek,mert a kudarcból is erényt kovácsolnak"

Feladtam magamnak a leckét. Talán ez volt az első gondolat ami eszembe jutott,már a filmstúdió szokásos szignójánál,az első fél perc elteltével. Csakhogy volt további  1óra 42 perc  tömény érzelmek és szálak kusza összefonódása amolyan szögesen ellentétesen mint az lenni szokott.

De hogy is szokott lenni? A tipikus történetek közé tartozik (de nem az egyetlen közülük) a véletlen folytán való megismerkedés – tetszés – összejövés – összeveszés- happyend  - mondhatni antimagyarosan - pentalógiája. Hát,ez a film nem egy a tipikus esetekből amik annyi embert megfognak. De miért nem fog meg annyi embert mint egy hatvanhatodszorra agyonismételt lineáris,a fenn említett sorrendben haladó unalmas történet? Mert gondolkodni kell. Itt a kulcs! Nem, dehogy,nem gondolkodni,inkább emlékezni. Mert nem csak a főszereplőink : Joel Barish (Jim Carrey),és Clementine Kruczynski (Kate Winslet,akit lehet inkább „Rózozni” kéne a szép,dallamos lengyel neve helyett)  szenvednek az emlékek terhelő mivolta miatt,hanem a kuszaságuk miatt mi magunk is. Hiszen ez nem egy szokványos romantikus film ahogy már párszor leírtam.Olyan mintha ki lenne belezve. Vagy mintha egy repülőutat a landolással kezdenénk. Az elején vagyunk, de mégis a végén, ezért hát az, hogy nem lineáris a történet és a kezdeti könnyedségek után, amikor is azt hisszük,ó,ez egy lecsupaszított szerelmes történet valójában csak akkor veszi kezdetét a szalag visszapörgetése,a két teljesen ellentétes személyiség  egészen furcsa emlékeinek felgöngyölítése.

 A történeti helyszín egy szürke,unalmas,gyér kisváros (Rockville) és a közeli Montauk zord,téli parti fövenye ami csak tovább mélyíti a bennünk lakozó depresszióra való hajlamot és az együttérzést,hogy milyen szar is lehet ezeknek a szerencsétleneknek ,persze a maguk kis egyéni mivoltukban. Nem,nem az állásukra célozgatok ami szintén unalmas (képeslaprajzoló,könyvtári dolgozó),de ezek a kis unalmas részecskék kialakítják a megfelelő képet és hangulatot,ahhoz,hogy azonosulni tudjunk velük. A konfliktus egészen könnyen kezdetét veszi az igen színes és vidámnak tűnő,de mégis másokat magától eltaszító Clementine,és az érzékeny,magányos balféknek ábrázolt Joel között míg a film rendezője előhúzza a filmes eszköztárban régóta porosodó sokak szerint ide nem illő utópiába való „emléktörlés”  abszurd eszközét és még egy csavart ad a mindenségnek.

Innentől minden akörül forog, hogy Clementine Joel-hez fűződő emlékeit töröltetve új „kapcsolatot” kezd a filmben elhanyagolható szerepet játszó Patrick-kel (Elijah Wood),aki az emlékeket törlő orvosi cég piti technikusa,.És Joel, Clementine töröltetését „véletlen szerűen” (akadnak itt klisék azért,nem?) megtudva,bosszúra szomjasan ő is ehhez az eszközhöz folyamodik. A lakásán végzett emléktörlés közben a legmélyebb álmában is próbálkozik elrejteni emlékei legmélyebb bugyrába Clementine-nal átélt közös pillanatait,mert rájön mit is jelent neki ez a lepukkant külsejű furcsahajszínű lány és egy képi elemekkel és álomszerű bizarr dolgokkal teli folyamat veszi kezdetét,valahol az agy mélyén. Öröm az ürömben,hogy a szerelmi  szálak a külvilágban Patrick (aki kisstílűen akarja felhasználni a Joeltől  szerzett tárgyi emlékeket mert balfék a nők terén) és Clem. között szépen lassan megszakadnak. [Eközben Joel agyában]:A fájdalmas gyerekkori emlékek,a menekvés a felejtés elől , a szépen összeomló emlékek,és a megértése az efféle mély kötődésnek (még ha a pokolra kívánja a veszekedéssel  és mindennel együtt a másikat az ember) viszi előrébb a gondolatiságát a filmnek .

Klisé 2.0 (hiszen a romantikus filmek sem tagadhatják meg gyökereiket), hogy a film túlnyomó részében mellékszálon lévő  (emléktörlős) Doktor és Mary,a doktor félművelt szöszi bájos asszisztense (Kirsten Dunst) egyszeri emléktörlés után újra kialakuló kapcsolata játszik közre és természetesen a mégis megmaradó Clementine-os emlék „Találkozzunk Montauk-ban” abban,hogy visszatérhessünk a hármasságot takaró véghez,ami egyben az eleje valaminek,és mivel szintén nem végződhet (még bonyolult folyamatok után sem) happyend nélkül a történet,valami újnak a kezdetéhez is.

Végkövetkeztetésem tehát:


Egyébként Kate Winslet arca a lepukkant külsejéhez mérve is még mindig szép, A Titanic után 8 évvel is. A hajszínek változása pedig könnyen segítségére lehet az embernek,még ha olyan idegesítőek vagy éppen visszatetszést keltőek. Íme,hát egy film ami a szereplőgárdát és a helyszíneket tekintve sem lehet egy luxusfilm,de mégis van mondanivalója  (nagyon is), összezavarva azt a jóval kevesebb tömeget akik hajlandóak 1óra 42 percért gondolkodni,rakosgatni (puzzle-zni) a történetek kusza kis darabjait. Megérdemelte azt az Oscart,valljuk be! Soraimat a film címének forrásából,egy Alexander Pope idézettel zárom:

"Mily boldog az, ki feddhetetlen.
A világ is feledi, ki elfeledte már.
Ez a makulátlan elme örök ragyogása!
Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra."

 

A film az IMdB-n 8,4-es értékelést kapott.

Szólj hozzá!

Címkék: film haj Elme Valentin nap Jim Carrey Képeslap Kirsten Dunst Emlék Kate Winslet Elijah Wood Utópia Emlékezés Romantika Egy makulátlan elme örök ragyogása Eternal sunshine of a spotless mind Romantikus-utópisztikus Montauk

A bejegyzés trackback címe:

https://cziderfilms.blog.hu/api/trackback/id/tr526539529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása